Rudyard Kipling
A magányosan sétáló macska
fordította: Jékely Zoltán
Hallgass, várj és figyelj; ez
az eset akkor esett, édes gyermekem, amikor a háziállatok még
vadak voltak. Vad volt a kutya, vad a ló, a tehén, a juh, és
vad volt a disznó – vadabb már nem is lehetett –, s ott
járkáltak a ringó-rengő rengetegben a maguk vad csapásain.
De minden vadállatok legvadabbika a macska volt. Magányosan
kószált, s minden hely egyforma volt neki.
Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is
szelídült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az
meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni.
Kinézett egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka
helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot
hintett, csinos rőzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy
vadló száraz bőrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé
– a bejárat elé. Aztán így szólt:
– Töröld meg a lábad, lelkem, mikor belépsz; mostantól
már ez lesz a lakásunk.
És azon az estén, édes gyermekem, tüzes kövön sütött
vadjuhot ettek, és vadfokhagymával, vadborssal ízesítették;
aztán vadrizzsel, vadmajoránnával és vadkoreanderrel
töltött vadrucát, később vadökör velős csontját,
vadcseresznyét és vadgránátalmát. Azután a férfi nagy
boldogan lefeküdt aludni a tűz mellé, míg az asszony
fennmaradt, s hosszan fésülte a haját. Fogott egy
birkavállcsontot – a nagy, sima lapockát –, a rajta lévő
csodálatos jelekre bámult, még több fát rakott a tűzre, s
elkezdett varázsolni. Ő űzte az első énekes varázslatot a
világon.
Odakünn a ringó-rengő rengetegben minden vadállat egy helyre
sereglett össze, hadd láthassák a tüzet messziről, s
álmélkodtak, mi fán teremhet.
Aztán a vadló csak dobbantott egyet vad patájával, s így
szólt:
– Ó, barátaim és ellenségeim! Az ember s az asszony ugyan
miért csapta azt a nagy világosságot ott a nagy barlangban, s
vajon miféle kárunk lesz belőle?
A vadkutya felütötte vad orrát, s a sült birka szagát
orrontva, így szólt:
– Én odamegyek, megnézem, s majd megmondom; ha szimatom nem
csal, valami jó. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan
sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek biz’
én.
– Akkor hát többé nem lehetünk barátok – mondta a
vadkutya, s kullogva indult a barlang felé. De alig tett meg egy
darab utat a kutya, a macska így szólt magában:
– Mindenütt egyforma nekem. Miért ne mehetnék hát magam is
hogy bekukkantsak, majd odébbálljak kedvem szerint? – És a
vadkutya után surrant halkan, nagyon halkan, s elbújt valahova,
ahonnan mindent hallhatott.
A vadkutya pedig szépen megérkezett a barlang szájához, a
száraz lóbőrt félretolta orrával, s nagyokat szippantott a
sült birkahús illatából. Az asszony a lapockát bámulva
megérezte, hogy ott van, elmosolyodott, s így szólt:
– Itt jön az első. Mit akarsz, vadon erdő vad jószága?
A vadkutya így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, mi az, ami oly jól
illatozik a vad erdőben?
Erre az asszony fogott egy sült birkacsontot, s a vadkutya elé
dobta, mondván:
– Vadon erdő vad jószága, nesze, kóstold meg!
A vadkutya beleharapott a csontba: hát jobb ízű volt az minden
eddigi falatjánál; mire így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, adj még egyet!
Az asszony így szólt:
– Vadon erdő vad jószága, segíts az uramnak vadászni
napközben, éjjel pedig őrizd ezt a barlangot, s adok én majd
neked annyi sült koncot, amennyi beléd fér!
– Tyű! – mondta a macska, amint ott hallgatózott. – Igen
bölcs asszony, de nem olyan bölcs, mint én vagyok.
A vadkutya besündörgött a barlangba, fejét az asszony ölébe
hajtotta, s mondta:
– Ó, barátom és barátom asszonya, majd segítek én nappal
vadászni az uradnak, éjjel pedig őrizni fogom a barlangotokat.
– Tyű! – mondta a leskelődő macska. – Szörnyű ostoba
ez a kutya.
Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát
csóválva tovább járkált vad csapásain. De sohasem szólt
senkinek.
Amikor az ember felébredt, így szólt:
– Mit keres itt a vadkutya?
Mire felelt az asszony:
– A neve többé nem Vadkutya, hanem Első Barátunk, mert
barátunk lesz örökös-örökkön-örökké. Vidd magaddal, ha
vadászni mész.
Másnap az asszony nagy csomó friss zöld füvet vágott a
csermelyes mezőn, megszárogatta a tűznél, hogy úgy
illatozott, mint a frissen kaszált széna, aztán leült a
barlang ajtajában, a lóbőrből kihasított egy kötőfékre
valót, aztán elkezdte nézni, nézni a birkavállcsontot – a
nagy birkalapockát –, és varázslatba fogott. A második
énekes varázslatba a világon.
Tova a vad erdőkben minden állat csodálkozott, mi ütött a
vadkutyába, s a vadló egyszer csak nagyot dobbantott, s így
szólt:
– Odamegyek s megnézem, s majd elmondom, miért nem jött
vissza a vadkutya. Macska, jer velem!
– Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan
sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek én.
De azért a vadló után óvakodott halkan, nagyon halkan, s
megbújt valahol, hogy mindent hallhasson.
Ahogy az asszony meghallotta a ló dobogását s botladozását
hosszú sörényében, így szólt, elmosolyodva:
– Itt jön a második. Vadon erdő vad jószága, mit
kívánsz?
A vadló így szólt:
– Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, hol van a vadkutya?
Az asszony nevetett, fogta a lapockacsontot, belenézett, s
mondta:
– Vadon erdő vad jószága, nem a vadkutyáért jöttél te
ide, hanem a jó fű illatáért!
S a vadló, dobogva és sörényében botladozva, azt mondta:
– Ez igaz. Hadd egyem meg.
Az asszony így szólt:
– Vadon erdő vad jószága, hajtsd le vad fejed, s viseld,
amit rád adok, s akkor majd eheted a csodálatos füvet,
háromszor napjában.
– Tyű! – szólt a macska, amint ott hallgatózott. – Okos
asszony ez, de nem olyan okos, mint én.
A vadló lehajtotta a fejét, s az asszony rádobta a
kötőféket; a vadló fújt egyet az asszony lábára, s szólt:
– Ó, úrnőm, asszonya az én uramnak! Szolgátok leszek a
csodálatos fű kedvéért.
– Tyű! – mondta a macska hallgatózván –, szörnyű
ostoba ez a ló.
Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát
csóválva járkált tovább vad csapásain. De nem szólt
senkinek soha.
Amikor az ember s a kutya megjött a vadászatról, megszólalt
az ember:
– Mit keres itt a vadló?
És felelt az asszony:
– Az ő neve többé már nem Vadló, hanem Első Szolgánk,
mert ő fog hordozni bennünket helyről helyre
örökös-örökkön-örökké. Kapj a hátára, ha vadászni
mész.
Másnap a vadtehén, vad fejét magasra tartva, hogy vad szarvai
bele ne akadjanak a vad bozótba, felment a barlanghoz; a macska
persze, nyomában, s ismét elbújt, mint azelőtt. És a
vadtehén odaígérte mindennapi tejét az asszonynak a
csodálatos fűért cserébe; a macska pedig visszasurrant a
ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált
tovább vad csapásain, éppen úgy, mint azelőtt. De nem szólt
senkinek soha.
S amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a
vadászatról, s ugyanazt kérdezte, amit máskor, az asszony
így felelt:
– A neve többé már nem Vadtehén, hanem Jó Táplálékadó.
Ő adja majd nekünk a meleg tejet
örökös-örökkön-örökké, s majd én gondját viselem,
mialatt te Első Barátunkkal és Első Szolgánkkal odajársz
vadászni.
Másnap a macska lesbe állt; figyelte, hogy vajon megy-e még
valami vad a barlang elé, de semmi sem mozdult a ringó-rengő
rengetegben. Így hát a macska maga járult oda; és látta,
amint az asszony tejet fej, s látta a barlangi tűz világát, s
érezte a meleg, fehér tej szagát. S a macska megszólalt:
– Ó ellenségem s ellenségemnek asszonya, ugyan hová ment a
tehén?
Az asszony elmosolyodott, s így szólt?
– Vadon erdő vad jószága, eredj csak vissza a vadonba!
Hajamat már befontam, a varázscsontot félretettem, s
különben sincs szükségünk több barátra vagy szolgára a
barlangunkban.
A macska így szólt:
– Én nem vagyok barát és nem vagyok szolga. Én a
magányosan sétáló macska vagyok, és be akarok kerülni a
barlangba.
Az asszony így szólt:
– Akkor miért nem jöttél az Első Baráttal az első este?
A macskát elöntötte a méreg, s mondta:
– Tán mesélt rólam valamit a vadkutya?
Az asszony pedig nevetve mondta:
– Te vagy a magányosan sétáló macska; és minden hely
egyforma jó neked. Sem barát, sem szolga nem vagy. Magad
mondtad. Most hát eredj, s sétálj tovább magányosan, hisz
jó neked mindenütt.
A macska erre szomorúságot színlelt, s azt mondta:
– Hát én sohasem kerülhetek be a barlangba? Sohasem ülhetek
le a meleg tűzhöz? Sohasem ihatom meleg, fehér tejet? Te
nagyon bölcs és nagyon szép vagy. Nem lehetsz szívtelen még
egy macskához sem.
Az asszony így szólt:
– Tudtam, hogy bölcs vagyok, de hogy szép is: nem tudtam.
Kössünk hát egyezséget. Mihelyt egyetlen dicsérő szót
mondok neked, ám bejöhetsz a barlangba.
– S ha két dicsérő szót mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis
mondanék, akkor a tűz mellé ülhetsz a barlangban.
– S ha hármat mondanál? – kérdezte a macska.
– Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis
mondanék, háromszor ihatsz naponta meleg, fehér tejet
örökös-örökkön-örökké.
Erre a macska felgörbítette a hátát, s így szólt:
– Most vésse emlékezetébe a lóbőr a barlang bejáratán, a
tűz a barlang zugában s a tűz mellett a tejesfazék, amit
ellenségem és ellenségemnek a felesége mondott! – Azzal
eliramodott a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva
tovább kószált vad csapásain.
Este, amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a
vadászatról, az asszony semmit sem szólt nekik a macskával
kötött egyezségről, mert attól tartott, hogy nem fog nekik
tetszeni.
A macska pedig mind beljebb s beljebb került a ringó-rengő
rengetegbe, a maga vad csapásain – s oly hosszú időre, hogy
az asszony teljesen megfeledkezett róla. Csupán a denevér,
mely a barlang zugában csimpaszkodott, a kicsi lábánál-feje
denevér tudta, hova rejtőzött a macska. S a denevér minden
este elrepült a macskához, hogy elújságolja, mi történt.
Egy este azt mondta a denevér:
– Kisbaba van a barlangban. Friss, kövér, apró és piros
kisbaba, s az asszony odavan érte, úgy szereti.
– Úgy? – szólt a macska fülét hegyezve. – Hát a baba
mit szeret?
– Minden puha és csiklandós holmit – mondta a denevér. –
Meleg dolgokat szeret a kezébe venni, amikor aludni készül.
Szeret játszani velük. Minden effélét szeret.
– Ó – mondta a macska fülét hegyezve –, akkor itt az
időm!
Másnap este a macska átszelte a ringó-rengő rengeteget, s
reggelig megbújt a barlang táján. Az ember, a kutya s a ló
elment vadászni. Ezen a reggelen az asszony buzgón
sütött-főzött, de a baba kiabálása abba-abbahagyatta vele.
Fogta s kivitte a barlang elé, s kezébe nyomott, játszani, egy
marék kavicsot. De a baba csak tovább óbégatott.
A macska pedig kinyújtotta bársonyos talpát, megcirógatta a
baba arcát, mire az gügyögni kezdett; aztán kövér
térdéhez törleszkedett, s kövér tokáját megcsiklandozta a
farkával. A baba pedig kacagott. Az asszony meghallotta, s
elmosolyodott.
Aztán a denevér, a kicsi fejénél-lába denevér, aki most a
barlang szájában csüngött, megszólalt:
– Ó, asszonykám és gazdámnak asszonya s gazdám fiának
anyja, a vadon erdőnek egy vad jószága csodálatosan
eljátszadozik a kicsinyeddel.
– Áldásom a vad jószágra, akárki az! – szólt az asszony
kiegyenesedve. – Rengeteg dolgom volt ma reggel, s ő jó
szolgálatot tett nekem.
Nos, ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a száraz
lóbőr, mely farkával lefelé lógott a barlang nyílásán –
zsupp! – lezuhant, mert az egyezséget, melyet az asszony a
macskával kötött, nem felejtette el, s mire az asszony
odament, hogy felrakja – láss csudát! –, a macska bent ült
nagy kényelmesen a barlangban.
– Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek
anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert egy szót
mondtál dicséretemül, most már nyugodtan ülhetek a
barlangban örökös-örökkön-örökké. De azért én most is
a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely
egyforma.
Az asszony nagyon bosszankodott, ajkát összeszorította, aztán
rokkájához ült, s elkezdett fonni.
De a baba kiabált, amiért a macska elment, s az asszony hiába
csitítgatta, csak hánytorgott, rúgkapált, hogy az arca is
belekékült.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és
ellenségemnek anyja – mondta a macska –, húzz ki egy
szálat fonott fonalaid közül, kösd az orsóhoz, s húzd
végig a földön, s én olyan varázslattal szolgálok, hogy
kisbabád oly hangosan fog kacagni tőle, ahogy most kiabál.
– Megteszem – mondta az asszony –, mert fonalam lejárt; de
ne hidd, hogy meg is köszönöm neked!
Fogott egy szálat, rákötötte a kicsi agyag orsónehezékre, s
végighúzta a földön, a macska pedig utána vetette magát,
mancsával elkapta, egyet-kettőt bucskázott vele, hol a
vállára dobta, hol hátsó lábai közé fogta, majd úgy tett,
mintha elvesztette volna, aztán rávetette magát, míg végre a
baba csakugyan oly hangosan kacagott, ahogyan azelőtt kiabált,
majd a macska után totyogott, s addig hancúroztak a barlangban,
míg csak bele nem fáradt, s a macskával a karjai közt,
álomra nem hajtotta fejét.
– Most pedig – mondta a macska – olyan nótát énekelek a
babának, hogy egy jó óráig aluszik tőle.
Azzal elkezdett dorombolni, hol hangosabban, hol halkabban, hol
halkabban, hol hangosabban, míg a babát el nem nyomta az álom.
Az asszony elnézte őket mosolyogva, majd így szólt:
– Ez igazán csodálatos volt! El kell ismerni, roppant ügyes
állat vagy, te macska!
Hát abban a szempillantásban, édes gyermekem, a tűz füstje
odabent a barlang zugában csak – hu! – elkezd hömpölyögni
a mennyezetről, mert jól emlékezett az asszony és a macska
egyezségére. És mire eltisztult onnan – láss csodát! –,
a macska ott ült a tűz mellett nagy kényelmesen.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és
ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ládd, itt vagyok!
Mert a második dicsérő szót is kimondtad, s most már
nyugodtan ülhetek itt a tűznél a barlang zugában
örökös-örökkön-örökké. De azért most is a magányosan
sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Az asszony erre már nagyon-nagyon megmérgelődött, haját
leeresztette, a tűzre még több fát tett, elővette a
birkacsontot, a széles lapockát, s varázslatba fogott, ami
majd megóvja attól, hogy a harmadik szót is ki kelljen a
macska dicséretére mondania. De ez már nem énekes varázslat
volt, édes gyermekem, hanem néma varázslat; s fokról fokra
olyan, de olyan csendes lett a barlang, hogy egy icurka-picurka
egér előbújt az egyik lyukból, s végigfutott a barlang
földjén.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és
ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ez az egérke is a
varázslathoz tartozik?
– Jaj, dehogy tartozik! – visított az asszony. A
lapockacsontot elejtette, felugrott a zsámolyra a tűz mellett,
s haját ijedtében – nehogy az egér felszaladjon rajta –
villámgyorsan kontyba rakta.
– Úgy – szólt a macska ravaszul –, akkor hát nem fog
ártani nekem, ha megeszem?
– Dehogy fog ártani – mondta az asszony, haját fonogatva
–, csak edd meg gyorsan, s örökké hálás leszek!
A macska egyet szökött, s az egérkét megfogta; az asszony
pedig így szólt:
– Ezer hála! Még az Első Barát sem eléggé fürge ahhoz,
hogy az egeret ilyen ügyesen elfogja. Te roppant okos lehetsz!
Ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tűzön lévő
tejesfazék – reccs! – kettérepedt, mert emlékezett az
asszony és a macska egyezségére. Mire pedig az asszony
leszállt a zsámolyról, a macska – láss csudát! –
javában lefetyelte a meleg tejet a fazék egyik darabjából.
– Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és
ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert a
harmadik szót is kimondtad dicséretemre, így hát nyugodtan
ihatom meleg tejet naponta háromszor is,
örökös-örökkön-örökké! De azért most is a magányosan
sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
Erre már az asszony is elkacagta magát, egy fazék meleg tejet
tett a macska elé, s így szólt:
– Hej, te macska, bölcsebb vagy, mint az ember! De ne feledd,
hogy az egyezséget nem az emberrel s nem a kutyával kötötted,
s nem tudhatom, mit tesznek, ha hazajönnek.
– Törődöm én avval? – mondta a macska. – Ha megvan a
helyem a barlangban a tűznél, s meleg tejem naponta háromszor,
felőlem tehet az ember s a kutya, amit akar.
Este, mikor az ember s a kutya bement a barlangba, az asszony
elmesélte nekik az egyezség történetét; a macska somolyogva
ült a tűz mellett azalatt. Aztán az ember így szólt:
– Jó, jó, de nem velem s nem az utánam jövő igazi
férfiemberekkel csinált egyezséget!
Azzal levetette két bőrbocskorát, letette kis kőfokosát (ez
összesen három), aztán fogott egy darab tűzifát meg egy
fejszét (ez összesen öt), mindent szép sorjában a keze
ügyébe rakott, s így szólt:
– Most pedig mi kötünk egyezséget! Ha nem egerészel, amikor
a barlangban vagy örökös-örökkön-örökké, én hozzád
vagdosom ezt az öt dolgot, mihelyt meglátlak, s így tesz majd
minden utánam jövő igazi férfiember!
– Ó – szólalt meg az asszony figyelmezve –, bölcsnek
bölcs ez a macska, de nem olyan bölcs, mint az én emberem.
A macska szemügyre vette az öt dolgot (szörnyű bütykösnek
látszott valamennyi), s így szólt:
– fogok ugyan egerészni, amikor a barlangban vagyok,
örökös-örökkön-örökké; de azért mégis a magányosan
sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De bezzeg nem, ha én itthon vagyok! – mondta az ember. –
Ha nem mondtad volna ezt az utolsót, ezeket a vackokat mind
félretettem volna örökös-örökkön-örökre; de ezentúl
bizony hozzád vágom a két bocskoromat s a kis kőfokosomat (ez
már három), valahol csak meglátlak! S ugyanígy tesz majd
minden utánam jövő igazi férfiember!
Erre megszólal a kutya:
– Álljunk meg egy szóra. Sem velem, sem az utánam jövő
igazi kutyákkal nem kötött a macska egyezséget!
Fogát kimutatta, s folytatta:
– Ha nem vagy kedves a babához, amíg én a barlangban vagyok,
örökös-örökkön-örökké: addig hajkurászlak, amíg meg
nem foglak, s ha megfogtalak, megharaplak. S így tesz majd
utánam minden igazi kutya.
– Ó – szólt az asszony –, bölcsnek nagyon bölcs a
macska, de mégsem olyan bölcs, mint a kutya.
A macska szemügyre vette a kutya fogait (bizony nagyon élesnek
látszottak!), s ezt mondta:
– Én kedves is leszek a babához, amikor csak a barlangban
vagyok, örökös-örökkön-örökké, amíg csak túlságosan
meg nem cibálja a farkamat! De azért mégis a magányosan
sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
– De nem amikor én itt vagyok! – acsarkodott a kutya. – Ha
nem toldottad volna hozzá ezt az utolsót,
örökös-örökkön-örökre becsuktam volna a számat, de
ezentúl felkergetlek a fára, valahányszor találkozom veled. S
így tesz utánam minden igazi kutya.
Erre az ember két bocskorát s kis kőfokosát (összesen
három) egymás után a macskához vágta, a macska pedig uzsgyi,
ki a barlangból, a kutya pedig felkergette egy fára; és attól
a naptól fogva, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül
három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülő
holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya
felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az
egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket,
amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák
túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, időről időre,
különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét
csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely
egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengő rengetegbe,
vagy a nyirkos, vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s
vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.